2011. október 9., vasárnap

A Széchenyi Béla-expedíció (1877-1880) : Kínában II.

Az előzőekben megtudhattuk hogy jutottak el Széchenyiék Kínába, és azt is, hogy később mi inspirálta Stein Aurélt, hogy ellátogasson Tunhuangba..arra most inkább nem térnék ki, hogy ez  milyen hatással volt a kínaiak lelkivilágára és hogy mit tartanak azóta is hazánkfiáról.
Kumbum-kolostor
Szóval térjünk vissza 1879-be, amikor is a nyarat a  Nan-san és a Kuku-nór vidékén vidáman bóklászva töltötték az expedíció tagjai. Na, de mi történt velük ezalatt?? Ilyen s ehhez hasonló kérdések gyötörtek, amikor is meg tudtam, hogy biza nem vesztegették az idejüket, s elmentek a buddhizmus nagy reformátorának, Lobzang- Cong-kapának a szülőhelyére, bizonyos Kumbum-kolostorba.
Azt tudni kell, hogy valamikor négyezer szerzetes élt és munkálkodott ott Buddha nagy örömére, de egy mohamedán lázadás során, nemcsak a kolostor pusztult el, hanem a szerzetesek száma is erősen megcsappant. Ám ez nem zavarta Széchenyiéket és jól összebarátkoztak a tagokkal, azzal az alig titkolt céllal, hogy kapjanak tőlük egy tolmácsot és egy vezetőt, hogy segítségükkel folytathassák útjukat Lhaszába. Azonban Eric Cartment idézve, ezt jól be-buk-ták, ugyanis az út veszélyeire hivatkozva a lámák nem vállalták el a segítségnyújtást.
Az expedíció tagjai a Kuku-nórhoz, Belső-Ázsia leghíresebb tavához is viszontagságok közepette jutottak el. Az ötvenfőnyi fegyveres kínai kiséret tagjai maguk is ódzkodtak követni Széchenyiéket, s a helybeliek térdenállva könyörögtek, hogy ne kelljen elmenniük Kuku-nórhoz, mert őszerintük ott a biztos halál várja őket.
Kuku-nór
 Mivel nem sikerült málhásállatokat szerezni, saját lovaikat kellett túlterhelniök, de még így sem mondtak le az útról. Többórás lovaglás után elérték a 3300 méter tengerszint feletti magasságban fodrozódó, Balaton nagyságú tavat.
A tó környékén élő pásztorok állati trágyával, argollal fűtött, földbe mélyesztett tűzhelyek körül melegedve próbálták átvészelni a csontdermesztően hideg szeleket. Lelkes kis csapatunk egy órányira a Kuku-nórtól, egy sós tócsa mellett táborozott le, egész éccaka ázva-fázva az esőben. S ha ez még nem lenne elég, a sós tócsa vize annyira keserű volt, hogy még a lovak sem itták meg, s  e vízzel készült étel szinte ehetetlen volt. Szerencsére a Kuku-nór víze iható volt, így könnyedén pótolhatták a folyadékveszteségüket.:)
Ám az élelmiszerhiány és a folyamatos esőzés visszatérésre késztette az expedíciót. Szóval inkább átkeltek a Kunlun ismeretlen hegyvidékén és Lancsou érintésével, szeptember 24-én elérték Csengtut, Szecsuán tartomány fővárosát. E tájakon különlegességnek számító sós kutakat láttak. A belőlük merített sós vizet más kutakból feltőrő, égő gázok tüzénél párologtatták el. Lóczy megfigyelte, mily módon nyerik a sót a hagyományos, hatalmas öntöttvas serpenyőkben rotyogó, sós oldatból, melyet a gáz tüze tart forrásban. Az 1-2 mázsányi súlyú sólepényeket darabokra széttörve hordták szét a sókereskedésekbe. A petróleumforrások "fekete aranyát" a főzőházak világítására használták.
nő yakkal
Szecsuán nyugati határvidékén megismerkedtek a hegylakók primitív életkörülményeivel. Megtudták azt is, hogy egy átlagos kínai földművesnek fegyverrel a kezében kell kilátogatnia a földjére, mert a "hegylakók“ szerint csak egy maradhat, szóval állandó félelemben tartották szerencsétlen parasztokat. Megfigyelhették a Kínából Tibetbe tartó, jakkbőrbe varrt teát szállító kereskedőkaravánok útját, de a serpenyőket készítő vasöntők tevékenysége sem kerülte el a figyelmüket. A Tibeti-fennsík keleti szegélyén, Batangnál észlelték az 1871-es földrengéskor keletkezett  hasadékokat, s találtak egy 68° körüli hőforrást is 2500 méter magasan.
Ám eközben rengeteg megpróbáltatás érte őket..malária- és pestisjárvánnyal sújtott területen kellett áthaladniuk, s Lóczyt olyan légy csípte meg, melynek csípése hetekig tartó, sajgó fájdalmat okozott. Yünnan egyes részein ismeretlen betegségekről adtak hírt, melyek véres fekélyeket okoznak a testen, s nagy fájdalmak közepette rövid idő alatt halállal végződnek....

Forrás még mindig: Kubassek János Magyar expedíciók Ázsiában

2011. augusztus 6., szombat

A Széchenyi Béla-expedíció (1877-1880) : Kínában I.

Japán után Kínába utazott a kis csapat. A találkozási pont Shanghaiban volt. Míg Széchenyiék Japánban kutattak, Lóczy a Pojang-tavat és a Jangce alsó folyásának vidékét tanulmányozta. Ám ő is megbetegedett, súlyos lázrohamoktól gyötörve tért vissza Shanghaiba. Széchenyi ezalatt Pekingben, a császári udvarban folytatott tárgyalásokat, hogy engedélyt szerezzen a Kínai Birodalom belsejébe és Tibetbe.
Az expedíció 1878. dec.8-án indult útnak Shanghaiból.
Ezzel kapcsolatban álljon itt egy idézet a vállalkozás vezetőjétől:
"Ma veszik kezdetöket komolyabb tudományos kutatásaink. Az eddigiek csak gyakorlásul, időtöltésül és mulatságul szolgáltak."
Széchenyi, Lóczy és Kreitner a Jangcén hajózva folyami gőzösön tette meg az utat Hankouba. Széchenyi eredeti útiterve, hogy Pekingből a Hoang-ho (a Sárga-folyó északi kanyarulata) felé megy, átszeli a Góbi sivatagot, majd a Tarim-medence déli peremén vándorolva Kasgáron át, Indián, vagy Szamarkandon és Buharán keresztül tér haza.
A Kelet-Turkesztánban fegyveres erővel levert lázadás miatt a kínai kormány erre nem adott engedélyt, szóval ezt a tervet bebukták. 
Shaanxi -i löszfennsík
A kínaiak többször kitoltak az "idegen ördögökkel", gyakran csúfolódtak velük, s a tettlegesség sem volt ritka. Nemegyszer megdobálták őket, s kutyákat uszítottak a karavánjuk tagjaira. A teherhordó állatokat és a kísérőket nagyon magas áron bocsátották rendelkezésre, de gondot okozott még a kísérő katonák megbízhatatlansága is.
Lóczy érdeklődését a hatalmas kiterjedésű löszfennsíkok keltették fel. Nagy érdemeket szerzett a kínai löszök kialakulásának vizsgálatában, megállapításai ma is forrásértékűek.
Tunhuang
Eljutottak a Góbi sivatag legdélibb oázisvárosába, Tunhuangba, mely kínai utazásuk végpontja volt. Felkeresték a településtől 24 km-re található barlangokat, ahol a buddhizmus jelképei, szobrok, festmények rejtőztek a mesterséges üregekben, melyeket két buddhista szerzetes őrzött.
A papok elbeszélése szerint az üregek freskóit a Han-dinasztia idején készítették, s Lóczy észrevette, az ábrázolások indiai hatást tükröznek. A Kína és India közötti ősi kulturális kapcsolatokat bizonyító barlangokra felhívta honfitársa, a másik jeles Ázsia-kutató, a régész Stein Aurél figyelmét.
A nyugat felől előnyomuló futóhomok számos üreget elöntött, s több másikat fenyegetett betemetéssel. Húsz évvel később, a XX. sz. egyik legeredményesebb Ázsia- expedícióját vezette Stein-Lóczy útmutatása nyomán-e kietlen pusztaság közepette virágzó oázistelepülésre.

Forrás: Kubassek János Magyar expedíciók Ázsiában

2011. augusztus 4., csütörtök

A Széchenyi Béla-expedíció (1877-1880) : Jappánban

Az előző részben megtudhattuk, mi történt hőseinkkel, de ez még mindig semmi ahhoz képest, ami ezután következett, nevezetesen, hogy eljutottak Japánba és Kínába is. No, de csak sorjában. Miután az eddig sem túl népes csapat létszáma csökkent-Bálint Gábor betegsége miatt hazatért Európába- Széchenyi és Kreitner fogta magát és elutazott a Felkelő Nap országába, ahol is három hónapot töltöttek annak tanulmányozásával.
Megmászták a 3776 méter magas Fuji san-t is. Fehér vezeklő köpenyt viselő, övükön csilingelő kis harangokat hordó zarándokok társaságában másztak egyre feljebb és feljebb. A japániak hite szerint a csengettyűszó a kanyargós, meredek ösvényen figyelmezteti Tusifan (?) istent, hogy óvja meg a sok veszélynek kitett zarándokokat. Hőseink számára nem kis megpróbáltatás volt a viharos szélben, ködfátyolban, tolmács és helyi kalauz nélküli hegymászás.
Téli Fuji
Kreitner így emlékezett vissza eme sorsdöntő órákra:
"Az ösvény meredeksége most már minden várakozásunkat meghaladta: a vékony levegő némileg nehézzé tette a lélekzést, és a finoman szitáló dara, oly annyira megdermesztette kezeinket, hogy alig birtuk a hegymászó bambu-botot jól marokra fogni...Kautschuk köpenyem, melyet az eső ellen oltalmul vettem magamra, úgy feldagadt az erős szélben, mint valamely hajó vitorlája, és folyvást a mélység felé igyekezett velem. Azt hittem, lehetetlenség csak egyetlen lépéssel is előre hatolnom. A szilárd akarat azonban hegyet és völgyet egyenlővé tesz."
Valószínűleg Széchenyi Béla volt az első hazánkfia, aki feljutott a japániak szent hegyének legmagosabb ormaira.
Kreitner még tett egy utazást Hokkaido - (avagy, ahogy akkoriban nevezték, Jesso) szigetén, s felkereste az ainuk civilizációtól elzárt településeit.
A vadul zúgó folyókon fatörzsekből vájt lélekvesztőkön keltek át. Egy lovas baleset folytán Kreitner szemüvegét leverte egy faág, a bőröndjében lévő tartalékszemüvegei is összetörtek, ezért csak nagy nehézségek árán, üggyel-bajjal összekötözött üvegekkel tudta csak folytatni útját.
Kreitner az összehasonlító antropológia számára nem kevés leleményességgel és szerencsével szerzett egy ainu koponyát, mely később a budapesti Nemzeti Múzeumba került. A szerzemény ritkaságát és értékét bizonyítja, hogy addig mindössze két hasonló példány jutott el Európába.
Egy angol kutató Hakodate közelében ainu sírokra bukkant, s gondolkodás nélkül felnyitotta a sírokat, hogy hozzájusson a csontokhoz. A magához vett ainu koponyával tért vissza a városba a vendéglátójához, az angol konzulhoz, akinek beszámolt búvárkodása örvendetes eredményéről. Nem sokáig örülhettek azonban a nem mindennapi zsákmánynak, mivel a sírrablás híre pikk-pakk elterjedt, s a felháborodott ainuk elégtételt és a fosztogató megbüntetését követelték.
Küldöttséget menesztettek a kormányzóhoz. A holtak háborgatása főbenjáró bűnnek számít, ezért a büntetés is példás volt. Az eltulajdonított koponyát vissza kellett helyezni a sírba, a pórul járt angolnak néhány ezer dollár kártérítést kellett fizetnie az ainu falu lakóinak, a konzul pedig elvesztette hivatalát. 
Az ainuk nem szeretik, ha őseik iránt tudakozódnak. Zárkózott életmódjuk, népszokásaik kutatásában fontos szerepet játszott a Széchenyi-expedíció.


Forrás: Kubassek János Magyar expedíciók Ázsiában

2011. július 21., csütörtök

A Széchenyi Béla-expedíció (1877-1880) : Az út első fele


Az expedíció tagjai 1877.dec.4-én szálltak fel Triesztben az osztrák-magyar Lloyd-társulat 1500 tonnás, Polluce nevű gőzösére, amivel Bombaybe utaztak.
Ott Széchenyi felkereste a 33 éve ott élő magyar orientalistát, név szerint Rehatsek Edét. Az idős tudós, kitűnően ismerte a perzsa és az indiai nyelveket, s írásait a legrangosabb német s angol szakfolyóiratok közölték. 1891-ben halt meg Bombayben, és hindu szokás szerint holttestét fahasábokból rakott máglyán égették el.
Onnan Széchenyi és Bálint Gábor Bangalorba utazott. Bálint itt a dél-indiai dravida nyelveket, s közülük is elsősorban a tamil nyelvet tanulmányozta  [ezzel kapcsolatban megjelent műve: Tamulische (Dravidische) Studien in zwei Teilen. I. Grammatikalischer Teil. II. Lexikalischer Teil, Wien, 1898].
Ezalatt Széchenyi igen hasznos tevékeységet végzett, Mysore tartományban elefántra és tigrisre vadászott, majd a Nilgiri-hegységbe utazott.
Mi történt ezalatt Lóczy Lajossal és Gustav Kreitnerrel? Megtudhatjuk, most.

Lóczy a Bengáli Ázsiai Társaság székházában rálelt Kőrösi Csoma Sándor kézirataira s életrajzi adataira. Elment hát Dardzsilingbe, hogy meglátogassa Csoma sírját. Bejárta a Szikkim hegybirodalmat, Retchee angol katonatiszt és ötven teherhordóból álló karaván társaságában felkapaszkodott a Dzselep-hágóra. A törpe hegyi lovakon, jakháton majd gyalogosan megtett út során 4423 méter magasba jutottak fel. Lóczy a hegy-és vízrajz leírása mellett magasságméréseket végzett, s úttörő megfigyeléseket tett a jégárakra vonatkozóan. E tájakon végzett munkáját a legnagyobb jelentőségű ázsiai geológiai felfedezések között tartja számon a tudomány. Lóczy más kutatókat megelőzve vette észre a szikkimi takaróredős hegységszerkezetet. Emelett az ő érdeme a Himalájától északra húzódó, hatalmas ismeretlen hegységrendszer, a Transzhimalája elméleti kimutatása is. Lóczy a szikkimi jelenségek geofizikai kutatásának szükségességére is felhívta a figyelmet. Mintha csak megsejtette volna a hetven évvel későbbi, a térséget megrázó katasztrófális erejű földrengések bekövetkezését.
1878 márciusában Kalkuttábantalálkoztak egymással az expedíció tagjai, s együtt utaztak Szingapúrba, ahonnan Kreitner és Bálint Gábor Shanghai-ba, míg Széchenyi és Lóczy a holland gyarmati fennhatóság alatt álló Jáva szigetére mentek.
Merapi vulkán
Ott Lóczy megmászta a füstölgő vulkánokat, s részletesen tanulmányozta a 2911 méter magas Merapi vulkánt. Széchenyi Preange krátereit járta be, majd együtt utaztak Shanghai-ba, Kanton, Makao és Hongkong érintésével.
Ekkor értesültek róla, hogy Bálint Gábor megbetegedett, s az orvosok tanácsára haza kellett térnie Európába.  
A következő posztban megtudhatjátok mi történt a tagokkal Jappánban.

 Lóczyról és munkásságáról bővebben itt.
Csomáról a XXI. század műsorában.
 Forrás: Kubassek János Magyar expedíciók Ázsiában


2011. június 30., csütörtök

A Széchenyi Béla-expedíció (1877-1880): A kezdet

"Arról tudsz valamit, hogy ez mennyire érdekelte a magyarokat? Vagy az arisztokraták hobbija volt a keletkutatás?" Ez a kérdés a hozzászólások között vetődött fel, amire most megpróbálok választ adni.

Antikváriumokban jártamban-keltemben fedeztem fel egy jó kis könyvet, ami igencsak felkeltette az érdeklődésemet, így nem is sajnáltam rá azt a kemény nyoccá forintot. Szóval ennek a bevezetésében már választ is kaphatunk a fenti kérdésre:
"A XIX.-XX. században Ázsiában lezajlott magyar expedíciók sajátos helyet foglalnak el a földrész hasonló jellegű utazásai között. Mivel Magyarországnak nem voltak gyarmati érdekeltségei Ázsiában sem, a magyar expedíciók nem számíthattak az állam támogatására. Az expedíciók anyagi feltételeinek megteremtése egy-egy széles látókörű, előzőleg sokat utazott, világlátott vagyonos arisztokrata, vagy tehetős földbirtokos, mint Széchenyi Béla, Zichy Jenő, Déchy Mór nevéhez fűződik. Kivétel is akad, a polgári származású Stein Aurél személyében, aki orientalisztikai felkészültsége révén elnyerte a hivatalos brit körök bőkezű támogatását is."
 
Nem tudom, hallottátok-e már Széchenyi Béla nevét? Bevallom a  könyv elolvasása előtt, én nemigen. Ő volt gróf Széchenyi István egyik fia, a másik Ödön névre hallgatott. Ödönről most nem fogok írni, egyrészt mert ő ebben a történetben nem játszik szerepet, másrészt pedig nem tudok róla semmi többet..
Ahogy az fentebb már kiderült, az átlag magyar embernek nem volt sem pénze, sem lehetősége, hogy csak úgy kiruccanjon messzi- messzi vidékekre, ezt az arisztokratának kellett ugye megtennie. Valószínűleg egy belső kényszer hajtotta őket, hogy elmenjenek ismeretlen vidékekre és felfedezéseikkel öregbítsék hazájuk hírnevét.
Jó példa erre Széchenyi Béla is, akinek sikerült összehozni egy remek szakemberekből álló csapatot, akikkel aztán még Japánba is eljutott.
Erdődy Hanna
Ez volt a múlt század legeredményesebb magyar tudományos expedíciója, amely sajnálatos módon egy családi tragédiából fogant.
Két esztendei boldog házasság után, 1872-ben hirtelen  meghalt Béla felesége, Erdődy Hanna grófnő, s ő egyedül maradt apró gyermekeivel. Elképzelhető, hogy milyen lelki fájdalmat élhetett át, s mint ilyenkor, szinte törvényszerű, hogy az ember megnyugvást keressen valamiben, a vallásban, vagy jelen esetben a "todományban".
Ezzel való kapcsolatát több minden is segítette, gyakran találkozott tudósokkal, s a velük való beszélgetések érlelték meg benne végül a kelet-ázsiai utazás tervét.
Amikor ennek elterjedt a híre, temérdek jelentkező akadt, aki csatlakozni szeretett volna az expedícióhoz.
De Széchenyi végül a következő személyeket választotta társául:
- az osztrák Gustav Kreitner (1848-1893):  térképész
- Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913): nyelvész
- Lóczy Lajos (1849-1920): geográfus

A tudományos feladatok munkamegosztása az alábbiak szerint történt:
Bálint Gábor vállalta a nyelvek tanulmányozását, a tolmács szerepét, ezenkívül a növények gyűjtését.
Gustav Kreitner feladata a földrajzi szélesség- és hosszúságmeghatározások elvégzése volt, a bejárt vidékek földrajzi felvétele s topográfiai leírása, valamint a tengerszint feletti magasságok meghatározása és a mágnestűvel való észlelések.
Lóczy - akinek későbbi tudományos munkássága miatt az egész vállalkozás a világhírnevet köszönhette- a geológiai megfigyelések mellett földtani, ásványtani és természetrajzi gyűjtéseket is végzett.
Széchenyi pedig mivel szeretett ártatlan állatokat lődőzni (amúgy hogy kell írni ezt a szót?) zoológiai gyűjtőként remélt néhány ritka fajú vadat elejteni.
A Londonban kiállított több,mint tízezer angol fontra szóló hitellevél, Andrássy Gyula külügyminiszter és Tisza Kálmán belügyminiszter által biztosított ajánlólevelek minden kezdeti akadályt félregördítettek az induláshoz.
Az úticél adott volt: Kelet-Ázsia, s azon belül Kína és Tibet népeinek, természeti viszonyainak kutatása.

folytatás hamarosan...

Forrás: Kubassek János Magyar expedíciók Ázsiában

Ainuságok

Mindenféle bokros teendőim végeztével, visszatértem, hogy boldogítsam a hatalmas olvasóközönségemet.:)
Mivel jelenleg is nagy erőkkel folyik az ainu kultúra fellendítése különféle formákban, és egyre több ainu származású ember tér vissza a gyökereihez, és próbálja megismerni a nyelvét, táncait stb, gondoltam belinkelek pár videót, hogy ti is tanuljatok.:)
Szóval, ha valakit érdekel íme egy pdf-ben letölthető rádiós ainu nyelvleczke anyaga:
http://www.frpac.or.jp/ins/radiotxt.html 

Ez meg talán a legismertebb ainu együttes, az Ainu Rebels egy koncertje, interjúkkal tarkítva, japán nyelven, német felirattal.
Aki nem ismerné ezt az együttest, annak dióhéjban: 
 
  The Ainu Rebels アイヌレブルズ:
2005-ben alakult meg Tokióban élő ainu származású fiatalokból. 2009-ben feloszlott.
Az egyesület vezetője Sakai Mina 酒井美直 volt. 1983-ban született a hokkaidói Obihiro városában ainu apától és japán anyától. Egy kanadai utazás alatt az indiánokkal való találkozásakor döbbent rá arra, hogy nem szabad titkolnia és szégyellnie származását, hanem vállalnia kell azt.

Egy másik nagyon neves zenekar az Oki Dub Ainu Band ダブ アイヌ バンド:
Az együttes alapítója Kanō Oki (1957 -) 加納沖, a híres ainu szobrász, Sunazawa Bikki (1931-89) fia.
1985-ben végzett a Tokiói Művészeti Egyetem ötvös szakán.
Édesanyja nevelte, annak családnevét viselte, az édesapjával semmi kapcsolata nem volt, ainu származását elhallgatták előtte. Arról először egyetemi tanulmányai során a Sunazawa Bikkiről szóló könyvekből értesült.

  Kuzuno Tatsujirō
Érdeklődése csak 1993 óta fordult a zene felé, amikor rokonaitól egy ainu lantot, tonkorit kapott ajándékba. Autodidakta úton vált a tonkori mesterévé. 1994-től kezdve az ainuk szellemi vezetője, Kuzuno Tatsujirō 葛野辰次郎 tanítványaként az ainu kultúrát tanulmányozta.
1999 óta jelennek meg az albumai.
2005 óta rendszeresen megy együttesével külföldi vendégszereplésre. Többek között Németországban, Angliában, Spanyolországban, Norvégiában, Portugáliában és Szingapurban voltak.
Repertoirja nemcsak az ainu zenét, hanem a jamaicai eredetű dub zenei műfajon kívül a reggae-t, a rockot és az afrobeat-ot is felöleli.
 Itt egy kis izelítő: ウトゥワスカラップ
(nekem még ez tetszett a legjobban, ebben tényleg van  egy kis reggae-s utánérzés)

Ainu hangszerek:
  Mukkuri 口琴 doromb,  "száj-hárfa"
  Ainu Mukkuri
  Mukkuri lecke kezdőknek, Mukkuri haladóknak
  
 Tonkori:  3-5 húros lant
 Tonkori
 Tonkori, Shiraoi Museum

Itt meg egy másik videó, zenei aláfestéssel, korabeli felvételek az ainuk életéről.

Forrás: Magyar-Japán Kultúrcsere Társaság (MJKT)  ハンガリー日本文化交流協会

2011. április 1., péntek

Korabeli írások az ainukról IV.

Eljött az ideje, hogy tovább rágódjunk a múlton, és olvassunk egy kicsit az ainuk sanyarú sorsáról... Tehát először olvassátok el, aztán jöhet az anyázás...ahogy én is tettem..Amúgy ez az idézet ugyanabból a cikkből származik, mint az előzőek is.

"Az ainukkal szemben is, sajnos érvényesül azon kegyetlen természeti törvény, hogy a létért való küzdelemben a kevésbbé tehetséges fajnak vesznie kell a tehetségesebbel szemben. Szomorú példái ennek Amerika indiánjai. A Hokkaidóba tömegesen bevándorló japánok mindinkább kiszorítják őket a termékenyebb vidékekről, tökéletesebb fegyvereikkel kilövik előlük a vadat, elfogják előlük a halat s így a szegény ainu megélhetését lehetetlenné teszik. Még a törvénykezés is, bár akaratlanul, ellenük van, amennyiben éppen a bevándorolt japánok vadászati kihágásai miatt korlátozza s bizonyos időben teljesen eltiltja a vadászatot és a halászatot. Igen ám, de mikor a vadászat és a halászat az ainunak egyedüli keresetforrása, hogyan éljen ő meg a tilalmi időszak alatt?       S ezen a magukban véve semmi jogtalanságot nem tartalmazó, de mind a mellett az ainukra nézve végzetes intézkedésekhez járul azután sok esetben a japán bevándorlók lelketelen csalárdsága, akik visszaélve a szegény ainuk együgyüségével, tönkrejuttatják...."

Az utolsó mondatot ki is emeltem, mivelhogy ez a kedvenc részem...Nem árt, ha az ember egy picit utánaolvas valahol a míveletlen ainuk sorsának alakulásáról, hogy mégis mennyi mindent kellett elszenvedniük történelmük során a japánoktól. Nagyon szívesen megosztanám eme részleteket is, de nem ez a blog fő témája. Ha valakit mégis érdekel szóljon!
 

2011. március 21., hétfő

Korabeli írások az ainukról III.

Ez ugyan egy kicsit kilóg a sorból, de ez van, örüljetek. Ezekkel az idézetekkel a tájékozottabbak már találkozhattak a kutatási ppt olvasása közben.
Azonban, ha valaki esetleg lemaradt volna róla, akkor most pótolhatja ezt a hiányt..és kitöltheti végre ezt az űrt az életében.

"Az ainusok és mandzsuk legnagyobb részint sámánok.." (Zádor Elek: Japán, 1831.)

"A Japáni Birodalom északi részében élnek az ainók, míveletlen, de jószívű halászok”  (Kanya Pál: Japani birodalom, 1847.)

 "Népe száma majd 18, majd 25, majd 37 millióra tétetik. Két fő fajtája van tudniillik japániak és ainók." (Bocsor István, Japáni császárság, 1847. )

“ A Nippon éjszaki oldalán fekvő Jeszo, valamint a Kurili csoport déli szigetei szintén a Japani Birodalomhoz tartoznak ugyan, de nagyrészt félvad népségtől, az ainoktól vannak megnépesítve."  (Hunfalvy János: Japán és népe. 1869)

Korabeli írások az ainukról II.

Na, ígéretemhez híven következzék a folytatás, avagy miket olvashatott a magyar nép az ainukról az 1900-as években.
Az alábbi részlet az 1901-ben megjelenő Katholikus szemle 15. kötetéből származik. Ebben van egy elég részletes czikk a 830. oldaltól kezdődően, ami a japánokkal és az ainukkal foglalkozik. Izgalmas olvasmány, már csak azért is, mert szétizgultam magam fénymásolás közben, nehogy a kezeimben porladjon szét a cucc.
Be is szkenneltem, de ide valahogy nem sikerült felraknom úgy, hogy normálisan nézzen ki és még olvasható is legyen, ezért inkább begépelem....

" Az ainuk dallamos, szép hangzású nyelvéről manapság csak annyit tudunk, hogy nincs rokonság közte és a japán nyelv között. Valószínűleg izolált nyelvnek tekinthető; legalább eddig nem sikerült más nyelvekhez való viszonyát kideríteni.
Irodalma nincs; az ainuk valószínűleg sohasem ismerték az írást. Otarunaiban, Hokkaidó szigetén, találtak ugyan egy sziklafalba vésett titokzatos föliratot, amelyet sokan ainu föliratnak tartottak, de mivel eddig senkinek sem sikerült megfejtenie, semmit sem lehet belőle kikövetkeztetni. A nép száján élő mondák közül Batchelor gyűjtött össze néhányat.
........
Foglalkozásukat tekintve az ainuk elsősorban vadászok éspedig medvevadászok, a tengerparton lakók halászok, de csak nagyon ritkán földművelők s ez esetben is a nőkre bízzák ezt a munkát. Mint medvevadász az ainu párját rítkítja. Máskülönben együgyü, félénk nép; egy misszionáriustól hallottam azt az esetet, hogy egy fiatal ainu meghalt a katonaélettől való félelmében mikor besorozták. De amilyen félénk különben olyan rettenthetetlen a medvével szemben...."

Úgy érzem ma is tanultunk valamit..szerintetek mit?

2011. március 9., szerda

Előzetes, avagy milyen bejegyzések várhatóak és mikor?

Ez most marhára nem kapcsolódik az előző bejegyzéshez, de gondoltam, hogy hasznos lehet, mind számomra, mind pedig számotokra, hogy kb. milyen időközönként fogok írni s mi lesz az adott téma. Persze, ahogy magamat ismerem elfogok ezzel csúszni vagy teljesen másról fogok írni, de  legalább ad egy kis támpontot a munkához.

Tehát a következőkre lehet számítani:

  • márc.16-17: Az előzőnek a folytatása (tehát Korabeli írások az ainukról 2.) Ez a dolog majd attól is függ, h mennyi anyagot találok róluk, és mennyire van rá igény
  • márc. 23-24: Az ainukról általában, Kik azok az ainuk?
  • márc. 30-31: Szertartásaikról
  • április 6-7: A medveünnepről, eredete, célja
  • április 13-14: Szent szövegek, eszközök bemutatása 1.
  • ápr. 20-21:  Szent szövegek, eszközök bemutatása 2.
  • ápr. 27-28:  Joker- azaz ami még kimaradt az előzőekhez kapcsolódóan
  • május: 4-5: É- amerikai indiánok medveünnepe
  • május 11-12: Szibériai népek medveünnepe
  • május 18-19 Összehasonlítás a többi nép medveünnepével

2011. március 7., hétfő

Korabeli írások az ainukról I.

Tehát, ahogy már korábban ígértem szeretnék néhány könyvből idézni az ainuk kapcsán. A mai napra érjétek be egy Révai Nagy Lexikon -féle meghatározással, amiből  olyan alap dolgokat tudhat meg a gyanútlan olvasó, mint például azt, hogy az ainuk szőrösek...de nagyon...és ez még nem minden!



Miután elolvastátok a cikket, ugorjatok vissza kicsit  a közepére, ahol is szóba kerülnek a régi kínai történetírók. V. Matyi volt oly kedves és küldött egy linket (még egyszer köszönet érte), amiben valóban megemlítenek egy országot, méghozzá a 毛民国 máo mín guó-t (amit akár a Szőrös nép országának is lehetne fordítani), mely valószínűleg az ainuknak felel meg (feltéve, ha hihetünk a Révai Nagy Lexikon -féle cikkecskének). 

Íme a szöveg:

古传说中的 毛民国 。其人体上长有长毛。《山海经·海外东经》:“ 毛民之国 在其北,为人身生毛,一曰在 玄股 北。
”《淮南子·墬形训》:
“自东南至东北方,有 大人国 、 君子国 、 黑齿民 、 玄股民 、 毛民 。

” 高诱 注:“其人体半生毛,若矢鏃也。”

S, a fordítás:
 A  Máo mín Ország egy régi mondában. Az emberek testén hosszú szőr nő. A hegyek és tengerek könyv "A tengereken túl keletre fekvő területek c. fejezete szerint: "A máo mín-ek országa északon van, az emberek a  testükön szőrt növesztenek, s egy elmondás szerint Xuán gǔ (talán sötét combúak?) országától északra található".
 A Huai Nan zi (Huainan hercegének könyve)  A föld formái c. fejezetében pedig erről olvashatunk:
 "DK-től ÉK irányban található a Dà rén (Óriások?) Országa, a Jūn zǐ (Nemesek?) Országa, a Hēi chǐ (Fekete fogúak?) Országa, a Xuán gǔ (Sötét combúak?) Országa és a Máo mín (Szőrös nép?) Ország. "
Gao Yao feljegyzése: "az embereknek a testük felén olyan szőr nő, mint a nyílhegy." 
(A fordításban nyújtott segítségért köszönet B. Mátyásnak és Z. Tian-nek)

Az utolsó mondat fejtörésre ad okot. Mert milyen is lehet egy nyílhegy-jellegű szőrzet? 
Hegyes? Éles? Kemény?
Az ötleteket szívesen várom hozzászólás formájában. :)


Az alábbi rajzon pedig láthatjátok, hogyan ábrázolták ezeket a feltűnően a szőrös  embereket a korabeli írások. (Ahonnan a képet leszedtem, még több csodás lény látványában gyönyörködhettek, indzsoj!)

A "Maomin ország" egyik lakosa

















.