2014. február 23., vasárnap

Baráthosi Balogh Benedek és az ainuk

Baráthosi Balogh Benedek nevét bizonyára sokan ismerik, mind a kelet,- mind a magyarságkutatók körében. 1870. április 4-én született Lécfalván, Háromszék vármegyében.
Iskoláit Székelykeresztúron, Nagyenyeden és Kolozsvárott végezte. Példaképének Kőrösi Csoma Sándort tekintette, az ő hatására indult el, hogy meglelje az ősmagyarok nyomait. 1903-ban kelt útra a Távol-Keletre, melynek első állomása Japán volt, ahova később még visszatért. Élményeiről a Japánföldi bolyongások (pdf-ben lásd itt), s Japán, a felkelő nap országa c. könyveiben is olvashatunk. A nyesten egyébként van egy remek cikk róla, ajánlom!
A következő néhány bejegyzésemben próbálom összegyűjteni, hogy hol, és milyen formában találkozhatott az ainukkal, és milyen ismereteket szerzett róluk. Elsőként egyik kedvenc könyvemből szemezgetek, melyet tavaly kaptam kölcsön (ide kapcsolódik egy remek kis mongolos-mandzsus blog is).

Baráthosi Balogh Benedek: Bolyongások a mandsur népek között

 Ha a könyv a címéből indulunk ki, akkor már nem fogunk meglepődni a tartalmát illetően sem, hiszen Baráthosi tényleg a tunguz-mandzsu népek között bóklászott.
Ahogy tőle már megszokhattuk közvetlen stílusban tárja elénk e népek között tett látogatásainak megpróbáltatásokkal teli kalandját. 1908 januárjától kezdődő útja Budapestről Oroszországon át Szahalin-szigetére is elvezetett.

A könyv

Erről a 72 -84. oldalakon olvashatunk, ahol többek között az ainukkal való találkozását meséli el.
Pár napra két faluba, Avtába és Ocuba utazott, ahol a már 30 éve ott élő John Batchelor püspökkel is volt alkalma találkozni. Ő jócskán publikált az ainuk életmódjával, nyelvével kapcsolatban, többek között a The Ainu of Japan c. könyvet is. No, de vissza Baráthosihoz. A leírásaiból kiderül, hogy Ocut már nemegyszer újjá kellett építeni, hiszen egy működő vulkán oldalában feküdt. Ennek eredményeképpen, egy alkalommal ő is tanúja lehetett egy, a vulkánisten kibékítésére tett kísérletre. Az emberek feltartott kézzel, táncnak beváló mozdulatokkal, néhányan pedig karddal a kezükben énekeltek és imádkoztak. Az egyik kardot állítólag maga a vulkán dobta ki magából.  A falu  lakói egyébként nem álltak hadilábon a japán nyelvvel, sőt az eljapánosodás jelei már meg is látszódtak rajtuk.
Innen bőséges néprajzi zsákmánnyal, és újabb élményekkel gazdagodva távozott. Természetesen ő is megemlíti az ainu férfiak dús szőrzetét, és a nők bajusztetoválását, valamint az is kiderült, hogy csak az ainu nők ropják a táncot, a férfiaknál ez nem volt szokásban. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom egyelőre.
Az éghajlatról nem meglepő módon azt írja, hogy rettenetes a hideg, s az odatelepült japánok, ahogy arra számítani lehetett, kiszorították őket a jobb helyekről. Ez ugyan nem különösebben tartozik ide, de érdekesség, hogy mind Jeszo (azaz Hokkaido), mind Szahalin- szigetén nagyon fellendült a szarvasmarha tenyésztése, s hogy (akkoriban legalábbis) a japán vajszükséglet felét innen látták el. Sőt, a szapporoi akadémián külön szakon okították (sejtéseim szerint még mindig) az állattenyésztés  és a termékek készítésének rejtelmeire kíváncsi deákságot.

No, de mit tudunk meg még az ainukról?
A legjobb lesz, ha idézem a neves utazót, így sokkal élvezetesebb lesz olvasni:
"Az ajnuk erős szörözetükkel s apróbb termetükkel különböznek a szárazföld lakóitól. Öregebb ajnu férfiak egész testét elborítja a szőr, míg a szárazföldieknél csak a meglett férfikorban nő meg a bajusz és a szakáll, mely akkor is ritkán lesz dús. Az ajnuk keveredtek a körülöttük levő népekkel, nyelvük ragadozó nyelv, de hogy hova tartoznak, még nincs eldöntve. Bachelor püspök úr kifejtette előttem, hogy egész Szibéria folyó és hegynevei ajnu nyelven vannak s ők voltak a keleti parti őslakók, akiket azután a többi népek a szigetvilágra szorítottak. Az utánok beköltözött japánok csak hosszu és nehéz harcokkal tudták legyőzni. Észak Japánban meglátszik az erős ajnu keresztezés. Ügyesebbek, szebbek s mondják, jellemesebbek is, mint  nagyon ravasz és számító déli japánság, amely csunyább, és maláji keresztezés. Hitvilágukban, szokásaikban az ajnuk határozott rokonságot mutatnak a szomszédos kontinens népével. Talán még csak annyit említek meg, hogy az ajnuk mondái azt tartják, hogy mostani hazájuk őslakossága egy törpe faj volt: a koropkoguru. Ezektől maradt volna rájúk a tetoválás szokása és a földgunyhó építése, amelyet néhol még ma is látunk." 
Ahogy az ainuknál, úgy a tunguz és más szibériai népeknél is dívott a medve rituális keretek közt tartott leölése, és elfogyasztása, így erről is  olvashatunk néhány izgalmas oldalt, erre majd egy külön fejezetben térek ki.




2014. február 8., szombat

Korabeli írások az ainukról VI.


 Múlthéten egy hardcore antikvárium- túrát tartottunk barátnémmal, és az üzletek elé kirakott dobozokban senyvedő száz forintos könyvek között több is felkeltette a figyelmemet (egy a Kőrösi Csoma munkásságát bemutató darab jött is velem). Az egyik egy 1926-os kiadású Uj Lexikon volt, ismertebb nevén Tolnai Uj Világlexikona, mely az akkori tudás esszenciális tárháza. Legott fel is ütöttük az "A" betűnél, és nem kis meglepetésre, az alábbi rövid ismertetést találtuk az ainukról.

A képen: egy igazán szemrevaló ainu leány tetovált bajusszal.  








Érdekesség, hogy itt a kaukázusi eredetet említik, holott máig nem teljesen tisztázott ez a kérdés.  Ezen kívül több elmélet is napvilágot látott már (mongoloid, óceániai- féle, régi ázsiai -féle) az ainuk származását illetően.
A Révai Nagy Lexikon -féle  ismertetéssel szemben, itt nem ragozták túl a szőrösségüket, de megajándékozták az olvasókat egy bajusztetoválást viselő leány képével. 
Apropó, tudjátok miért viselnek az ainu nők efféle ékességet?

Az ember legszebb díszének a bajuszt tartották, melyet a természet szűkkeblűleg megtagadott a nőktől, akik így mesterségesen pótolták azt.
Baráthosi Balogh Benedek: Bolyongások a mandsur népek között c. könyvében így ír erről:
" Az ajnuknák t.i. a férfiak dús fekete szakált és bajuszt viselnek, az asszonyok pedig, hogy el ne maradjanak férfi társaiktól, szép kis kackiás bajuszt tetováltatnak maguknak. Így van ez.Az asszonyok úgy látszik nemcsak nálunk szeretnek férfias tulajdonságokra szert tenni. Nálunk most még csak rövid hajat vágnak, az ajnu aszonyok bajuszt tetoválnak, kiváncsi vagyok, vajjon nálunk mikor hozzák divatba a vad táncok mellé ezt a szokást. Hanem az ajnu férfi nem vágja le férfias diszét, hogy asszony lehessen."  :))

S, ha már tetoválás, érdemes elolvasni Török Aurél: Egy ősi emberfajtáról Ázsia keleti szélén c. munkájának " Az ájnók ruhaviselete és cifrálkodása"  c. fejezet idevágó részét. Ebben leírja, hogy kizárólag az ainu nők tetoválják magukat, méghozzá a felső ajkukon, az alkaron valamint a kezen. A legfontosabb a felső ajkak ilyetén való díszítése, melyeket afféle öreg javasasszonyok (ainu nyelven ez ikávó busi (?) ) végeznek, és 6-7 éves koruktól kezdve évente alkalmazzák a lányokon. A folyamat maga abból áll, hogy kés hegyével finom beszúrásokat tesznek az ajkakon, a friss sebet korommal bedörzsölik, majd a sebhelyeket bekenik egy erős csersavtartalmú fakéreg (elvileg yarbeni e fakéreg ainu neve) felfőzött nedvével. Ez két célt szolgál; egyrészt rögzíti a sebbe dörzsölt koromszemcséket (amik egyébként a tetkó kék színét adják), másrészt pedig elősegíti a sebhely mielőbbi forradását.
Ezt a műveletet egészen a leány fölserdüléséig folytatják, aminek a végeredménye a fenti képen látható kaczkiás bajusz, mely egyúttal a célszemély  eladósorba kerülését is jelenti.

A 20.sz. első felében oly gyakori mintázat a kézfejen és az alkaron
Forrás: japanfocus



Az alkar és a kéz díszítése (tekesi) azonban már más tészta, ezt, ha hinni lehet a szövegnek, maguk a tizennégy év körüli lánykák végezték saját magukon. "Az ilyen tetovált kéz és alkar messziről azt a benyomást teszi a szemlélőre, mintha az ilyen ájnó delnő- a mi szalondámáinkhoz hasonlóan- finom mustrákat föltüntető hosszú cérnakesztyűket viselnének."



A fotóért köszönet D. Panninak, aki nélkül nem jöhetett volna létre ez a rettentő izgalmas bejegyzés.