Az előző részben megtudhattuk, mi történt hőseinkkel, de ez még mindig semmi ahhoz képest, ami ezután következett, nevezetesen, hogy eljutottak Japánba és Kínába is. No, de csak sorjában. Miután az eddig sem túl népes csapat létszáma csökkent-Bálint Gábor betegsége miatt hazatért Európába- Széchenyi és Kreitner fogta magát és elutazott a Felkelő Nap országába, ahol is három hónapot töltöttek annak tanulmányozásával.
Megmászták a 3776 méter magas Fuji san-t is. Fehér vezeklő köpenyt viselő, övükön csilingelő kis harangokat hordó zarándokok társaságában másztak egyre feljebb és feljebb. A japániak hite szerint a csengettyűszó a kanyargós, meredek ösvényen figyelmezteti Tusifan (?) istent, hogy óvja meg a sok veszélynek kitett zarándokokat. Hőseink számára nem kis megpróbáltatás volt a viharos szélben, ködfátyolban, tolmács és helyi kalauz nélküli hegymászás.
 |
| Téli Fuji |
Kreitner így emlékezett vissza eme sorsdöntő órákra:
"
Az ösvény meredeksége most már minden várakozásunkat meghaladta: a vékony levegő némileg nehézzé tette a lélekzést, és a finoman szitáló dara, oly annyira megdermesztette kezeinket, hogy alig birtuk a hegymászó bambu-botot jól marokra fogni...Kautschuk köpenyem, melyet az eső ellen oltalmul vettem magamra, úgy feldagadt az erős szélben, mint valamely hajó vitorlája, és folyvást a mélység felé igyekezett velem. Azt hittem, lehetetlenség csak egyetlen lépéssel is előre hatolnom. A szilárd akarat azonban hegyet és völgyet egyenlővé tesz."
Valószínűleg Széchenyi Béla volt az első hazánkfia, aki feljutott a japániak szent hegyének legmagosabb ormaira.
Kreitner még tett egy utazást Hokkaido - (avagy, ahogy akkoriban nevezték, Jesso) szigetén, s felkereste az ainuk civilizációtól elzárt településeit.
A vadul zúgó folyókon fatörzsekből vájt lélekvesztőkön keltek át. Egy lovas baleset folytán Kreitner szemüvegét leverte egy faág, a bőröndjében lévő tartalékszemüvegei is összetörtek, ezért csak nagy nehézségek árán, üggyel-bajjal összekötözött üvegekkel tudta csak folytatni útját.
Kreitner az összehasonlító antropológia számára nem kevés leleményességgel és szerencsével szerzett egy ainu koponyát, mely később a budapesti Nemzeti Múzeumba került. A szerzemény ritkaságát és értékét bizonyítja, hogy addig mindössze két hasonló példány jutott el Európába.
Egy angol kutató Hakodate közelében ainu sírokra bukkant, s gondolkodás nélkül felnyitotta a sírokat, hogy hozzájusson a csontokhoz. A magához vett ainu koponyával tért vissza a városba a vendéglátójához, az angol konzulhoz, akinek beszámolt búvárkodása örvendetes eredményéről. Nem sokáig örülhettek azonban a nem mindennapi zsákmánynak, mivel a sírrablás híre pikk-pakk elterjedt, s a felháborodott ainuk elégtételt és a fosztogató megbüntetését követelték.
Küldöttséget menesztettek a kormányzóhoz. A holtak háborgatása főbenjáró bűnnek számít, ezért a büntetés is példás volt. Az eltulajdonított koponyát vissza kellett helyezni a sírba, a pórul járt angolnak néhány ezer dollár kártérítést kellett fizetnie az ainu falu lakóinak, a konzul pedig elvesztette hivatalát.
Az ainuk nem szeretik, ha őseik iránt tudakozódnak. Zárkózott életmódjuk, népszokásaik kutatásában fontos szerepet játszott a Széchenyi-expedíció.
Forrás: Kubassek János Magyar expedíciók Ázsiában
